Múlt kedden a szülinapján vacsizni voltunk a Horvát étteremben (ők ajánlották), szóval tényleg klassz hely, Franjo Tudjman tényleg a falra van festve, árak so-so de nem vészes. Ő scampit evett ami nagyon finom volt, viszont kicsit sok volt prsut, elnyomta a scampi ízét, rááadásul az előételben is volt már. Annyira jó volt látni, hogy egészen addig rossz volt a kedve míg belépünk, kinyitom az ajtót, szép lassan be, megcsapja a sűlt tengeri herkenytűk/halak illata az orrát és egyszerűen látom, hogy nem tud nem mosolyogni pedig iszonyatosan mérges és dühös rám.

…viszont az estét elcsesztem. Elkéstem (már megint), és a vacsi után is volt. Nehéz garázsbeállásnál nekiment a síléceknek a kocsi hátával, a hangja nem volt kellemes, de nem néztük meg pontosan mi történt. Én eléggé fáradt voltam már, nem tudtam figyelni/más felé figyeltem, szóval a lényeg, hogy nekiment és én miért nem segítettem. Innentől már jöttek fel a többi dolgok. Nem értettük meg egymást, nem is beszéltünk, illetve beszéltünk, de nem kommunikáltunk egymással. Nagyon rossz volt.
Elrontottam a szülinapját, pedig olyan jól indult. A Westendben néztem ki neki még délben egy pulóverszerűséget, majd közösen visszamentünk és végülis megint ugyanabban a boltban köttöttünk ki. Sikerült úgy “irányítanom” a dolgokat, hogy mondjon véleményt az említett fölsőről. Simán megmondta, miközben azt hittem nyeregben vagyok és lesz nagy meglepi. Hát nem, valahogy mégis elárultam magam, mert utólag elmondta, hogy érezte, hogy a cuccoknak azon az asztalon közük van a szülinapi ajándékához. A női megérzés mégse valami mítosz, de lehet, hogy csak én voltam béna…
A lényeg, so-so nap, rossz, jó és megint rossz…
(