Reméltem, hogy ezt a bejegyzést nem írom meg, pedig már nagyon régóta megfogalmaztam, de valahogy mégse szerettem volna leírni, féltem, hogy bekövetkezik. Mint valaki aki fél, hogy elrontja/elromlik ahelyett, hogy örülne, hogy együtt lehet a másikkal, mint aki görcsösen fél tetteinek következményeitől. De nem következett be, nem akkor, és ezt Neked  köszönhetem, a Te mérhetetlen jóindulatodnak, mint egy szivacs úgy szívtál be engem minden jó és rossz tulajdonságommal együtt. Köszönöm Neked ezt a csodálatos két évet! Szeretlek!

Valahogy úgy terveztem, hogy ezeket a sorokat a hozzá tartozó számmal együtt elküldöm Neked. Abban az időben nagyon sokat hallgattam, az egyik “kedvenc” számom, pedig milyen melankólikus, búskomor. Nem a szövege miatt, hanem a feeling ami mintha teljesen különbözne a szövegtől, legalábbis más síkon járna.

I know we’re just like old friends
We just can’t pretend
That lovers make amends
We are reasons so unreal
We can’t help but feel that something has been lost

But please you know you’re just like me
Next time I promise we’ll be
Perfect
Perfect
Perfect strangers down the line
Lovers out of time
Memories unwind

So far I still know who you are
But now I wonder who I was…

Angel, you know it’s not the end
We’ll always be good friends
The letters have been sent on

So please, you always were so free
You’ll see, I promise we’ll be
Perfect
Perfect strangers when we meet
Strangers on the street
Lovers while we sleep

Perfect
You know this has to be
We always we’re so free
We promised that we’d be
Perfect