Let’s Make Money

Ismét kitör a balhé a magyar és a román kormány között, és előkerül a régi vita, hogy kié is Erdély, és mihez van joguk a magyaroknak. Ez így nem mehet tovább, határozzák el, és a koppenhágai nemzetközi bírósághoz fordulnak. A magyar követ jut elöször szóhoz:

- Amikor bejöttünk a Kárpát-medencébe, lepányváztuk lovainkat, főztünk egy gulyást, és ledőltünk. Reggel viszont sehol sem találtuk a lovainkat. Az avarok elárulták, hogy a románok voltak.

- Hazugság! – ugrik fel a román diplomata. – Ott se voltunk!

- Hát ez az. – mondja somolyogva a magyar követ – Akkor meg mit énekelnek itt az ősi földről.
http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=recent_user_posts&u=00001871

+13%

• Bogád Zoltán – bogad@mail.index..hu,
• Tarr Zoltán – tarrzoltan@yahoo..com

| 2008. 10. 27., 14:27 | Frissítve: 6 órája

A kamatemelés hiba volt, a gazdaság életben tartásához adócsökkentésre lenne szükség, mondja Albrecht Ottó. A Cashline elnöke úgy véli, a devizahitelesek eddig nyertek, most nem kell a kormánynak segítenie őket, viseljék az árfolyamkockázatot. A válsághoz és ettől részben függetlenül Magyarország nehézségeihez éppen az vezetet, hogy előre, hitelből fogyasztottunk: a hiányzó pénz ott van a megtermelt vagyon elé szaladt életszínvonalunkban.

következő rész előző rész 1 | 2 Fotó: Tarr Zoltán

Ön, mint befektetési guru mit javasol annak az embernek, akinek tízmilliós megtakarítása fekszik egy bankszámlán? Vegyen gyémántot, eurót, vagy hagyja ott a pénzét?

Akinek van tízmilliója az hagyja ott abban a bankban, ahol van, hiszen a betetétbiztosítási alap tizenhárommillióig garantálja a betéteket.

És ha húszmilliója van?

Annak sem érdemes elvinnie a pénzét. Ők nincsenek veszélyben, mert kifizeti őket az állam. Például az OTP-részvények árzuhanása sem a bank direkt teljesítményét tükrözi, a részvényeket az államcsődtől tartva árazta be a piac. Elváltak a vállalatértékelések a fundamentumoktól, ez a pánik eredménye. Át fog gyűrűzni a recesszió a reálgazdaságba, nagyon sokan lesznek munkanélkülivé. Az átlagemberek akkor fogják megérezni a válságot. Ennek hatásait lehet kormányzati intézkedésekkel tompítani, de ezt kivédeni nem lehet.

Ön személy szerint bukott a válságon?

Albrecht Ottó pályája

Albrecht Ottó, a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán diplomázott. A Cashline Értékpapírt Rt.-t 1994-ben alapította; a brókercég 1997 júliusában vált a Budapesti Értéktőzsde tagjává. Albrecht Ottó 2003 második felétől 2004. május 19-ig a BÉT Rt. és a BÁT Rt. egyik legnagyobb tulajdonosa. A Cashline kezdetben a kárpótlási jegy piacán volt az egyik legaktívabb cég, később értékpapír-bizományosként elsősorban vállalati felvásárlásokra, tranzakciókra összpontosított A Cashline az értéktőzsde egyik legnagyobb forgalmú, teljeskörű szolgáltatást nyújtó tagja. Forrás: tozsdesztori.hu.

Mindenki veszít. Minél több pénze van valakinek, annál többet veszít. Arányaiban mindenki veszít. Aki devizahitelt vett fel, az például a törlesztőrészleten érzékelheti majd az árfolyam-különbözetet.

Mit gondol arról, hogy a kormány szeretné megsegíteni a devizahiteleseket?

Szerintem nagyon nem helyes. Az állam ne adjon kompenzációt a svájcifrank-hiteleseknek, mert most 30 forintot drágult a svájci frank. Könyörgöm, 4-5 éven keresztül eleve feleannyi törlesztőrészletet fizettek, mint a forinthitelesek. Az erősödő forint miatt hónapról hónapra egyre kevesebb és kevesebb törlesztőrészletet fizettek. Ez az árfolyamkockázat. Most engedtessék meg, hogy egy-két évig magasabb díjat fizessenek. Ilyen válságos helyzetben az államnak eszébe ne jusson az ő támogatásukra költeni.

A cikk a hirdetés után folytatódik h i r d e t é s

<a href=”http://rehs.index.hu/rd?lc=7006”><img src=”http://rehs.index.hu/ad?lc=7006” border=”0” title=”Hirdetés” alt=”Hirdetés” /></a>

Én se tartanám helyesnek, ha az én pénzemből árfolyam-támogatást kapna bárki is. De nem lehet, hogy olcsóbb most pénzt adni, mint később a munkanélküli-segélyeket fizetni? Mert elszabadulhat a forint, és az már komolyabb bajokat okozhat a devizahiteleseknek.

Nem a gyengülő forinttal van a legnagyobb probléma, hanem azzal, hogy a válság begyűrűzik a reálgazdaságba. Például, ha kevesebb autó kell, és leállítja az Opel a szentgotthárdi gyárát, akkor ez elbocsátásokat eredményez. Csökkentik a termelést a győri Audinál és az esztergomi Suzukinál, a Boschnál és több száz kis és közepes beszállítónál.

Ez a GDP hány százalékát jelentheti?

Körülbelül húszat. Válságban mindenből kevesebb kell, ha mindenből kevesebb kell, ahhoz kevesebb ember is kell. Egy 15 éves lejáratú hitelnél 25 forintos árfolyamgyengülés kb. tízezer forintos emelkedést jelent a törlesztőrészletben havonta. Nem ez fogja bedönteni a családokat, hanem az, ha a család elveszíti egyik keresőjét. És nem azért veszti el a munkáját, mert gyengül a forint. Ez persze csak 290-300 Ft/euró árfolyamig igaz.

Az Orbán-kormány azt vallotta, hogy ha államilag segíti a lakáshoz jutást, az felpörgeti a gazdaságot. Ez hibás stratégia lett volt?

Az adott helyzetben ez jó döntés volt. Az állam az infrastrukrturális beruházásokon, az autópálya-építésen vagy a lakásépítést segítő kedvezményes hiteleken keresztül lökést ad a reálgazdaságnak. Az infrastrukturális beruházásoknak köszönhetően több ember dolgozhat, a több ember többet fog moziba, színházba járni, több ruha és élelmiszer fogy, ez pedig beindítja az egész gazdaságot. De a végén az államnak ki kell vonulnia. Sajnos, nálunk benne felejtette magát. Lehet, hogy ha ők folytathatják, kivonultak volna, de ezt már sose tudjuk meg, hiszen a szocialisták nyerték a 2002-es választásokat.

Nem gondolt arra, hogy a gazdaságban megszerzett tapasztalatait a politikában kamatoztassa?

Bennem nincs ilyen exhibicionizmus.

Abban egyetértünk azért, hogy most egy tapasztalt válságmenedzserre van szüksége az országnak?

Aki nem azt akarja, hogy szeressék, nem törekszik az újraválasztására. De erre vannak azok a háttérben lévő szakértők is, akiknek meg kellene mondaniuk, mi a valós helyzet, és ötleteket kell adniuk a kezelésére. És akkor lehet, hogy a politikusok is jobban döntenének.

Ezekben a válságos napokban, akkor jól értem, a miniszterelnök nem hívja fel a gazdaság szereplőit?

Nem tudom, hogy kit hívtak fel. Mindig ugyanazt a garnitúrát hívják, azt a két-három sztárközgazdászt, akik naponta nyilatkoznak a tévékben.

Soha sincsenek találkozók a döntéshozókkal?

Néha vannak, de marginális sikerrel.

Pedig a tőzsde fontos része a gazdaságnak.

De itt nem csak a tőzsdéről van szó. A kisember mit mond? Nekem nincsen részvényem, a kis megtakarításomat garantálják, nem érint engem ez az egész válság egyáltalán. Pedig dehogynem érinti. Ha munkanélküli lesz 12 hónap múlva, amikor begyűrűzik a reálgazdaságba a válság, akkor majd rájön. Nem arról van szó, hogy mi itt visítunk, hogy a harmadára esett például a BUX értéke, a részvényesek vállalták, vállalják a kockázatot. De a kisemberek, akik nem értenek ehhez, nem tudják, hogy ők is veszítettek, ha például van megtakarításuk egy nyugdíjpénztárban. Mert a pénztáruk is bukott. Annyira alacsony ma a pénzügyi kultúra Magyarországon, hogy ez ellen tenni kellene.

Ha felhívná önt a miniszterelnök, elmondaná neki, mit tenne ebben a helyzetben?

Ha felhívna, valószínűleg elmondanám.

Mi a véleménye a jegybank kamatdöntéséről?

Kevés ennél dilettánsabb döntést lehetett volna hozni egy ilyen helyzetben. Azokat a kis és középvállalatokat, akik ennek a válságnak az ellenére még talpon vannak, és még csak nem is devizahitelben adósodtak el, azoknak ez lehet az utolsó kegyelem döfés. 15-16 százalékos forintkamatot ilyen gazdasági helyzetben nem lehet kigazdálkodni. Hát ha a kormány így akarja segíteni a kis és közepes vállalkozásokat, akik a GDP 65 százalékát állítják elő, akkor nagy a baj. Sem a halott állampapírpiacot sem tudta feltámasztani, sem a forint gyengülését nem tudta megállítani ez az emelés. Ez a lépés közelebb segíti az országot a recesszió elmélyüléséhez.

Erre azt mondják hozzáértők, hogy spekulációs támadás zajlott a forint ellen, és ha nincs a magas kamat, bedőlünk.

2003-ban a forint erős oldalát támadták, tehát nem a gyenge oldalt, ahol csak a bankóprés ennek a megállítója. A világ tele volt szabad likviditással, két százalék volt a dollárkamat, 1 százalék az európai kamat, és mi egy afrikai banánköztársaság színvonalán finanszíroztuk az államadósságot és a költségvetés teljes hiányát. Ha euróban a Magyar Köztársaság kibocsátott volna államkötvényeket, azokat lejegyezték volna 4-5 százalékon, és nem 12,5 százalékon.

De mi történt így? Ideutalták 2003-ban az eurót, vettek érte forintot, volt állandó kereslet a forint iránt, ez magasan tartotta az árfolyamot. Abból a forintból államkötvényt vettek, mondjuk egyévest. Lejárt az egyéves állampapír, a befektető felvette rá a 12 százalékos kamatot, és a mondjuk 260 Ft-nál leváltotta a forintot. És csak jöttek és jöttek az újabb befektetők erre a 12 százalékra, mert a két és a 12 százalék között neki volt 10 százaléka. Egyet kellett elhinni, hogy nem lesz államcsőd. Sőt a lejárat végén visszaváltotta az euróját forintra, és mivel egyre többen és többen jöttek be, folyamatosan egyre olcsóbban és olcsóbban válthatta vissza a forintot euróra.

Egy év múlva már 250 forintért vette az eurót, vagyis egyszer volt egy 10 százalékos kamatnyeresége az euróhoz képest, másrészt mivel 10 forinttal olcsóbban vitte a forintot, ez volt a másik kb. tíz százalék. Azaz nettó 20 százalékot kerestek euróban a külföldi befektetők. Learbitrálták a magyar adófizetőket, és ehhez asszisztáltak a mindenkori kormányok azzal, hogy lehetőséget teremtettek erre a magas kamatszinttel. Drasztikusan kellett volna a kamatokat csökkenteni, hiszen akkoriban hihetetlen nagy volt a pénzbőség a pénzpiacokon. Tehát ha csak egy negyedévet, felet, vagy egy évet nyerünk, 2-3-4 százalékot fogtunk volna meg. Ez is sok százmilliárdos tétel, amit szabadon elkölthettünk volna újabb hitelfelvételek helyett.

Látszik a válság vége? Nemrég azt mondta a jegybankelnök, hogy nem kell lehívni az Európai Központi Bank ötmilliárdját. Ilyen jól állna a magyar gazdaság?

Véleményem szerint nem áll ilyen jól. Ha olyan lesz a helyzet akkor le fogjuk hívni, ha akarja az MNB, ha nem. Szükség lesz rá.

Mi a fontosabb pillanatnyilag, megfelelni a mastrichti kritériumoknak, vagy növelni az állami kiadásokat?

Az állami adminisztratív kiadásokat kellene drasztikusan csökkenteni. Az állami beruházásokat az európai uniós forrásokkal kiegészítve növelni, az adókat csökkenteni kellene. Furcsának tűnik, de azért kell adót csökkenteni ilyen válságos helyzetben, mert amúgy sem lesz nagy az adóalap. Nem tudunk veszíteni egy ilyen helyzetben. Ha magasan hagyjuk az adókat, és az adóalap lecsökken, akkor egy kicsi adóalapnak egy viszonylag nagy százalékát viszi az állam. De ha van esély arra, hogy az adóalap növekedjen, akkor annak a kisebb százaléka is nagyobb szám. Ez ad egy esélyt a gazdaságnak, az országnak. Egy ilyen világválsághelyzetben így se, úgy se lesz meg az a bevétel, amit terveztünk. Akkor már inkább csökkentsük az adókat, mert ez arra ösztönözheti a befektetőket, hogy merjenek befektetni egy ilyen nagyon nehéz helyzetben, és akkor akár több bevétel lehet.

Ön szerint helyes, hogy a minimálbér adómentes?

Ez alapvetően politikai kérdés. Morálisan helyes, gazdaságilag nem helyes.

Egyes elemzők szerint egy ilyen válsághelyzetben használna egy adóamnesztia, hiszen akkor eltitkolt vagyonok kerülhetnének be a pénzpiaci rendszerbe.

Az adóamnesztiát én is támogatom. Olaszország kiváló példa erre. De ez nem érintene tömegeket Magyarországon.

Mi a véleménye a rendszerváltás óta működött kormányokról?

1990 és 1994 között a köztársaság jogi alapjait tették le, megszületett a társasági törvény, lehetett részvénytársaságokat alapítani. Jogállami kereteket teremtettek. 94-98 között stabilizálták a gazdasági helyzetet, részben a privatizációval, részben a drasztikus megszorításokkal. Ami utána jött – sose gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani -, de az Orbán-kormánynak az volt a nagy előnye, hogy merte vállalni a döntéssel járó esetleges konfliktusokat. Mindegy, hogy hogyan döntött, lehet, hogy olykor hibázott is, de döntött. Ilyen képlékeny és gyorsuló világban és ilyen állapotú országban nem dönteni, hezitálni, oldalazni, mindenféle parttalan vitákat folytatni nem lehet. Az elmúlt hat év erről szólt szerintem, hogy nem mertek, nem tudtak vagy nem akartak dönteni. Amellett, hogy nagyon sokszor rosszul is döntöttek. Ez is segített ennek a helyzetnek az eszkalálodásában.

Időről időre felmerül a kérdés, hol a pénz a világban, és hol a pénz Magyarországon? Ellopták, elprivatizálták? Netán a pártfinanszírozásra ment el az a pénz, ami hiányzik a gazdasági stabilitáshoz?

A probléma, a mostani válság gyökere, hogy Amerikában a ma megevett hamburgert a másnapi jövedelmükből fedezték az emberek. Évtizedekig ez volt a gyakorlat. Ez hozott hatalmas gazdasági növekedést Amerikában, de a világban is. Ez volt az amerikai gazdasági motorja, az erős fogyasztás, ami keresletet generált. A kereslet felhajtja az árakat, ez pedig gazdasági növekedést indukál. Hogy hol a pénz? Középosztálybéli amerikaiak tízmillióinál. Akik még az oly versenyképes amerikai gazdaság ellenére is még annál is magasabb életszínvonalon éltek, mint amit az amerikai gazdaság természetes növekedése lehetővé tett volna.

A pénz ingatlanokban, autókban van, életszínvonalban, nyaralásokban, az USA-ban és itthon is. Amerikában ez egy nagyobb családiházat, itthon egy nyolcvan négyzetméteres lakást jelent. Amerikában egy 5000 köbcentis benzinpusztító autót, itthon mondjuk egy VW Passatot. Az arányok mások, Amerikában százmillió, nálunk csak néhány millió embert érint ez. Olyan emberek is ingatlanokhoz, autóhoz jutottak, akiknek erre egyáltalán nem volt pénzük, vagy nem vehettek volna olyan méretű, értékű házakat, kocsikat. Vagy nem tudtak volna olyan mennyiségű és értékű fogyasztási javakat olyan rendszerességgel igénybe venni, mint tették. Magyarul magasabb életszínvonalon éltek, mint azt jövedelmi viszonyaik lehetővé tették volna. És mindezt rendszeresen hitelből fedezték.

És ki fizette a révészt?

Például önmagunk. Ez olyan, mint a csontliszt – az unióban ez már nincs -, amikor az állatokkal feletetik saját magukat. A válság kirobbanásához jelzálogpapírok vezettek. Voltak követelések, amiket a bankok összecsomagoltak, értékpapírosították, és eladták őket befektetési alapoknak. Amelyek mögött, a lánc legvégén ugyanolyan emberek milliói álltak a befizetéseikkel, mint akiknek a hiteleit a bankok értékpapírosították, tehát az átlagemberek maguk is finanszírozták ezt a rendszert. Az utolsó szöget a koporsóba az a 3-5 millió amerikai állampolgár – döntően a szegénynegyedekben élő emberek – úgynevezett Ninja (no income, no job, no asset; se fizetés, se állás, se vagyon) kötvénye verte be. Ebben a programban olyan emberek jutottak ingatlantulajdonhoz, akiknek semmijük sem volt: se állásuk, se pénzük, se önerejük.

És hol a pénz Magyarországról?

Ez az ország minden évben körülbelül tíz százalékkal többet költ el, mint amennyit megtermel. 90-ben indultunk olyan 25 milliárd dolláros államadóssággal, most van 85. Képződött tehát plusz 60 milliárdnyi úgy, hogy közben eladtunk mindent. Ez a túlköltés azt eredményezte, hogy tízévente egy teljes év GDP-je kiesik. Ez az utóbbi 18 évet nézve azt jelenti, hogy elveszett másfél évnyi GDP-nk. Ez mit jelent? Bármilyen döbbenetes és hihetetlen, de itt a pénz nálunk, magyaroknál !

De hol?

A magyar állampolgárok millióinál. Nézzünk egy egyszerű példát: ha valakinek 200 ezer forint a nettó fizetése, ez egy évben 2,4 millió forint. Ha tíz százalékkal többet költ ennél hitelből, eladja a családi ezüstöt otthonról, akkor nem tűnik fel. Csak tíz év alatt egy teljes évnyi családi költségvetés kiesik. Ez nem jelent szignifikáns életszínvonal-javulást. Plazmatévékben, új lakásokban, az életszínvonalban, a nagyon sok inaktív ember eltartásában, a 300 ezer kamu rokkantnyugdíjasban, a nyugdíjasok finanszírozásában., a pazarló államban van a pénz. Van 500 ezer ember, akiről nem tudjuk, hogy mit csinál, eltartják, nem dolgozik, nem nyugdíjas, nem beteg és nem munkanélküli. És a mi esetünkben is igaz, hogy az emberek többször mentek nyaralni, többször vettünk drágább ételt, előbb cseréltük le a kocsinkat, megvettük a gyereknek a lakást, felvettük a lakáshitelt. Ezek önmagukban kis tételeknek tűnnek, csak 18 év alatt dagadtak óriásira.

Ez kinek a sara?

Mindenkié. Senki sem akart rosszabb életszínvonalon élni. Azoknak a sara, akik engedték, hogy hitelből finanszírozzák a kicsit jobb létet.

Én hasznos tagja vagyok a társadalomnak, ha a legjelentősebb vagyontárgyam a két mobilom és a diktafonom? Hisz én nem gyarapodtam hitelből, a javaimat a szolgáltatóiparban költöttem el jellemzően, kocsmákban, taxiscégeknél.

Mindenki hasznos tagja a társadalomnak. Csak mindenki élvezte ennek a rossz rendszernek az előnyeit, vagy áttételesen, vagy közvetlenül. Még az is, akinek csak egy mobiltelefonja van.

Nekünk vagyontalanoknak, mi a felelősségük a mostanra kialakult helyzetben?

Az egyszeri embereknek felelősségük nincsen, ők csak haszonélvezői voltak ennek a történetnek. Ha meglehet venni valamit tíz százalékkal olcsóbban, akkor mindenki – különösen a magyarok – megtalálják azt a pontot a rendszerben, ahol megvehetik. Volt egy olyan lehetőség, amit a hitelfelvételekkel finanszírozott az állam és az egyén is, hogy jobban élhessen. Minden állampolgár élt ezzel a lehetőséggel, például ön is, amikor gond nélkül el tudott menni a Sziget Fesztiválra. Nehéz példákat mondani, de mindenkinek megvan a maga Szigete. Lehet, ha ez a helyzet nincs, ön most rosszabbul élne. Az egy örök axióma, hogy mindig mindennél van rosszabb.

Nem hiszem, hogy az embereket, mint individuumokat el kéne ítélni, mert az emberek nem tettek mást, csak éltek a lehetőségükkel. Az amerikai bankárokat el lehet ítélni, amiért alkalmazottként évi 100-200 millió dollárokat kerestek. Ez valóban vérlázító. Ugyanakkor a bankokat nem lehet felelőssé tenni azért, hogy a FED, a SEC, azaz az USA pénzügyi felügyeleti hatóságai hagyták, hogy a bankok ezt a gyakorlatot folytassák. A befektetési bankoknak teljesen mindegy, hogy ásványvizes palackkal, kukoricával, olajjal, devizával, részvénnyel, kötvénnyel, ne adj isten, ilyen szinte semmit sem érő jelzálogpapírokkal kereskedjenek. A regulátornak, az államnak, a felügyeleti hatóságoknak kellett volna ennek megálljt parancsolnia.

Mikor nyeri vissza a pénzpiac a bizalmat?

Ezt nehéz megmondani, hiszen korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy amerikai pénzintézet gazdálkodási adataiban ne lehessen megbízni. Most kiderült, hogy ezek a bankok manipulálták a tőzsdei adataikat. Egymás után dőlnek be a bankok, egyre-másra derül ki, hogy tele vannak mérlegen kívüli tételekkel. Ha egy amerikai bankban nem bízhatunk, akkor hogyan lehetne megbízni bármiben is? Az X bank nem bízott az Y bankban, így nem adott hitelt. Ugye, minden bankban több a hitel, mint a betét. Van 100 egység betét 120 egységnyi hitellel, 10 egység banki tőke, ha 40 egységnyi betétet kivesznek, máris dőlhet a bank.

http://index.hu/gazdasag/magyar/alb081027/

-5%

OFFICE OF THE SENATE PRESIDENT
FEDERAL REPUBLIC OF NIGERIA
COMMITTEE ON FOREIGN PAYMENT
(RESOLUTION PANEL ON CONTRACT PAYMENT)
IKOYI-LAGOS NIGERIA

Our Ref: FGN /SNT/STB
Your Ref

THIS IS TO OFFICIALLY INFORM YOU THAT WE HAVE VERIFIED YOUR INHERITANCE FILE
AND FOUND OUT THAT WHY YOU HAVE NOT RECEIVED YOUR PAYMENT IS BECAUSE YOU HAVE
NOT FULFILLED THE OBLIGATIONS GIVEN TO YOU IN RESPECT OF YOUR
CONTRACT/INHERITANCE PAYMENT.

SECONDLY WE HAVE BEEN INFORMED THAT YOU ARE STILL DEALING WITH THE NONE
OFFICIALS IN THE BANK YOUR ENTIRE ATTEMPT TO SECURE THE RELEASE OF THE FUND
TO YOU. WE WISH TO ADVISE YOU THAT SUCH AN ILLEGAL ACT LIKE THESE HAVE TO
STOP IF YOU WISH TO RECEIVE YOUR PAYMENT SINCE WE HAVE DECIDED TO BRING A
SOLUTION TO YOUR PROBLEM. RIGHT NOW WE HAVE ARRANGED YOUR PAYMENT THROUGH
OUR SWIFT CARD
PAYMENT CENTER ASIA PACIFIC THAT IS THE LATEST INSTRUCTION FROM
MR.PRESIDENT,UMARU YAR’ADUA (GCFR) FEDERAL REPUBLIC OF NIGERIA AND FBI.

THIS CARD CENTER WILL SEND YOU AN ATM CARD WHICH YOU WILL USE TO WITHDRAW
YOUR MONEY IN ANY ATM MACHINE IN ANY PART OF THE WORLD, BUT THE MAXIMUM IS
TEN THOUSAND DOLLARS PER DAY, SO IF YOU LIKE TO RECEIVE YOUR FUND THIS WAY
PLEASE LET US KNOW BY CONTACTING THE INTERNATIONAL MONETARY FUNDS DEPARTMENT
CARD PAYMENT CENTER

MRS. LINDA HILL ON HER EMAIL
ADDRESS: lindahill08@yahoo.it
AND ALSO SEND THE FOLLOWING INFORMATION:

1. YOUR FULL NAME
2. PHONE AND FAX NUMBER
3. COUNTRY/ADDRESS WERE YOU WANT THEM TO SEND THE ATM CARD
4. YOUR AGE AND CURRENT OCCUPATION

THE ATM CARD PAYMENT CENTER HAS BEEN MANDATED TO ISSUE OUT USD6.8MILLION AS
PART PAYMENT FOR THIS FISCAL YEAR 2008. ALSO FOR YOUR INFORMATION, YOU HAVE
TO STOP ANY FURTHER COMMUNICATION WITH ANY OTHER PERSON(S) OR OFFICE(S) TO
AVOID ANY HITCHES IN RECEIVING YOUR PAYMENT. FOR ORAL DISCUSSION, EMAIL ME
BACK AS SOON AS YOU RECEIVE THIS IMPORTANT MESSAGE FOR FURTHER DIRECTION AND
ALSO UPDATE ME ON ANY DEVELOPMENT FROM THE ABOVE-MENTIONED OFFICE. NOTE THAT
BECAUSE OF IMPOSTORS, WE HEREBY ISSUED YOU OUR CODE OF CONDUCT, WHICH IS
(ATM-822) SO YOU HAVE TO INDICATE THIS CODE WHEN CONTACTING THE CARD CENTER
BY USING IT AS YOUR SUBJECT.

KINDEST REGARDS,

MR. DAVID MARK.
SENATE PRESIDENT.

Airlines and Airliners in Japan

http://www2s.biglobe.ne.jp/~ito-nori/j_airline/index.html

FORTUNE MAGAZINE 100 Fastest-Growing Companies 2008

Email | Print Type Size  

If Matt Simmons is right, the recent drop in crude prices is an illusion – and oil could be headed for the stratosphere. He’s just hoping we can prevent civilization from imploding.

By Brian O’Keefe, senior editorLast Updated: September 22, 2008: 4:43 PM EDT

Matt Simmons argues that Saudi Arabia’s oil supplies are much more limited than everyone thinks. 100 Fastest-Growing Full list: Top 100

1. Arena Resources
2. T-3 Energy Services
3. Allis-Chalmers Energy
4. Bucyrus International
5. DXP Enterprises

Fast-growers in your state Most profit growth More from Fortune No easy housing fix
Credit crunch darkens solar’s prospects
Five reasons to buy Yahoo stock
FORTUNE 500 Current Issue Subscribe to Fortune

(Fortune Magazine) — Matt Simmons is as perplexed as anyone that it has fallen to him to take on OPEC, Exxon, the Saudis, and all the other misguided defenders of conventional wisdom in the oil patch. Why should one investment banker with a penchant for research be required to point out what he regards as the obvious – that from here on out, oil supplies can’t meet demand, and if we don’t act soon to solve this crisis, World War III could be looming?

Why should a man who scorns most environmentalists have to argue that locally grown produce and wind power are the way of the future? Why should a lifelong Republican need to be the one to point out that his party’s new mantra – “Drill, baby, drill!” – won’t really fix anything and that his party’s presidential candidate is clueless about energy? That the spike in oil prices earlier this year wasn’t a temporary market anomaly and the recent retreat in prices is just a misleading calm before a calamitous storm? That we’re headed toward $500-a-barrel oil?

“I find it ironic that here we have the biggest industry on earth, and I’m one of the few people to figure out that we have a major problem,” he says, in his confident if not quite brash way. “And I did it all in my spare time. How stupid and tragic is that? I shouldn’t be one of the only folks that actually has a handful of ideas of how we can keep from blowing each other up and get through this.”

Indeed, Simmons isn’t the obvious candidate to be the bearer of bad news about oil. He’s spent his career working in the business, has lived in Houston for decades, and is such an industry insider that he helped edit the Bush campaign’s comprehensive energy plan in the 2000 election – the document that was ultimately more or less rubber-stamped by Vice President Dick Cheney’s infamous secret Energy Task Force. Over the past 35 years, his boutique investment bank, Simmons & Co., has helped finance and shape much of the country’s existing oil-services business. With profits gushing, you might expect him to be celebrating.

Not to mention that the 65-year-old banker doesn’t have the personality of a prophet of doom. He has a puckish wit, a relentlessly cheerful and enthusiastic demeanor, and the appearance of a rosy-cheeked cherub in a navy blazer. He routinely refers – in earnest – to his daily experiences as “tremendous fun.” His closest business associates have a hard time recalling him ever showing anger. But when it comes to oil and gas, his message is downright scary.

An unlikely maverick

Simmons was transformed overnight from an influential industry expert to an A-list pundit by the publication in 2005 of his book “Twilight in the Desert: The Coming Saudi Oil Shock and the World Economy,” a fairly technical read which argues that Saudi Arabia’s oil supplies are much more limited than everyone thinks.

Since then he has moved to the forefront of the peak-oil movement – a once fringe but now growing contingent of oil industry veterans, independent consultants, investors, and academics who believe that world oil production is at or near an inflection point, after which it will fall inexorably and fail to meet projected future demands. According to Simmons, we have already passed that peak. And while we’re not going to run out of it anytime soon, the era of easy oil is over, and the world is about to enter a period of convulsive change. (Hint: Learn to garden, and buy some comfortable walking shoes.)

The soaring price of crude – it has risen from below $20 a barrel in 2002 to as high as $147 earlier this year – has helped thrust Simmons further into the spotlight. He was one of the main voices, for instance, in the recent oil-shock documentary “Crude Awakening,” and his book has now sold more than 100,000 copies. His willingness to make bold predictions about how high crude may go has made him an A-list guest for cable TV news programs and a go-to source for newspaper reporters covering oil and gas. In 2005, when oil was $58 a barrel, he predicted it would be at or above $100 within a few years. Now he sees it climbing to $200, $300, or higher. “There really is no roof on oil prices at this point,” he says.

Being so outspoken, of course, invites criticism, and Simmons has endured plenty. But he has also won a lot of high-profile admirers. “Like most people who ignore conventional wisdom, he was scoffed at, ridiculed, and denied,” says commodities guru Jim Rogers. “And now, of course, people are starting to say, ‘Oh, well, I thought of that.’” Billionaire oil and gas investors Richard Rainwater and Boone Pickens both heap praise on Simmons’s analytical abilities. Maine’s Senator Susan Collins, a Republican who recently began consulting with Simmons on energy issues, says, “I think he’s issuing a clarion call that policymakers need to listen to.”

In his own upbeat way, he despairs about what is to come. As the price of oil has fallen this summer (to $101 at press time), Simmons has watched in dismay as complacency has returned and the champions of do-nothingism have popped out of the woodwork to say I told you so. Not that it’s lessened his conviction about the road ahead. “I do think there are a growing number of people who are getting it,” he says. “But I guess it just reminds me that as a society, we don’t have the ability to actually come to grips with a crisis until it’s hit us in the face. I am discouraged enough now to think that we’re going to have to have a really nasty shock before we wake people up.”

Has peak oil peaked?

On a Thursday morning at the end of July, Simmons is sitting in a wicker chair on the back porch of his six-bedroom summer home on the coast of Maine, waiting to do a live television spot on CNBC. Sun glints off Penobscot Bay below him. In the distance, sailboats glide in and out of Camden Harbor. It’s the kind of scene that has captivated him since his Harvard days in the 1960s, when he started coming up here on weekends. Wearing a blue-and-white-checked shirt, cream-colored pants, and tasseled loafers, Simmons chats with Ellen, his wife, and Emma, one of their five daughters. His earpiece is chattering as CNBC anchor Melissa Francis teases his upcoming segment.

At the moment, the price of oil is hovering around $124 a barrel, and CNBC wants him to interpret why crude is suddenly tumbling. “Has peak oil peaked? I guess that’s our topic,” he reports to everyone within earshot, before the shot goes live.

It was on this same porch five years ago that Simmons had the insight that convinced him that the oil age had passed its zenith. During a trip to Saudi Arabia in February 2003 with his friend Herbert Hunt (yes, the son of H.L. Hunt who, with his brother Bunker, almost cornered the silver market in 1980), Simmons had become suspicious of the Saudis’ claims about the vastness of their oil supply. In his four decades of working in the oil and gas industry, everyone he had ever talked to had taken it as gospel that the Saudis had enough oil to bail the world out when other supplies ran short. If that wasn’t true, Simmons believed, the era of cheap oil was over. Demand for crude was on the rise worldwide, and supplies were getting tighter all the time. If the Saudis were pushing up against the limits of their oil production, the world needed to know.

In his typically analytical fashion, Simmons went hunting for data. He found it in the form of hundreds of technical papers submitted by Saudi oil geologists to the Society of Petroleum Engineers over the past 50 years. Simmons spent the month of August 2003 sitting on his porch in Maine and grinding his way through the minutiae of technical accounts of, for instance, reservoir pressure and water-cut percentages, trying to piece together the challenges that the Saudi geologists had encountered in managing their precious oilfields. In the end, his conclusion was clear. “I finished reading the last paper on a Sunday afternoon,” says Simmons, “and I sat back and I thought, Holy crap, this is unbelievable. I’ve just discovered the biggest energy illusion ever in the world. We’re in big trouble. I’m going to write a book.”

And so he did. But writing the book didn’t exhaust his passion. Today he is more convinced than ever that we’ve reached peak oil. If he’s right, current world oil production- 86 million barrels a day- is about as high as we’re going to go.

Of course, if demand goes up but supply doesn’t, prices are apt to go through the roof. And unlike global oil production, global oil demand doesn’t appear to be anywhere near a peak. Both the U.S. government’s Energy Information Association and the independent International Energy Agency, based in Paris, estimate that worldwide demand will be more than 115 million barrels a day by 2030.

The prophet of $500 oil (cont.)

By Brian O’Keefe, senior editorLast Updated: September 22, 2008: 4:43 PM EDT

While demand growth in the United States has slowed recently due to higher prices, the EIA projects that China and India will more than pick up the slack. And the IEA recently warned that high prices won’t slow demand growth in emerging economies. If demand wants to go north of 100 million barrels a day and supply can’t break 90 million (or drops below 80 million, as Simmons believes will happen within five years), it will be a price squeeze felt around the world. The peak-oil crowd will be able to declare victory – but nobody will be celebrating.

The peak-oil theory

The concept of peak oil was introduced to the world in the 1950s by a curmudgeonly Shell geophysicist named M. King Hubbert, who observed that the production of oilfields tended to follow a bell-shaped curve, peaking and then turning down sharply. He came up with a formula to quantify his theory. And in 1956 he was ridiculed within the industry for predicting that U.S. crude oil production would max out in the early 1970s. Sure enough, though, in 1970 the United States reached its apex at just under ten million barrels per day, or roughly what the Saudis produce now, and began a long slide down. (Hubbert later predicted that world oil production would peak in 1995. He was a bit early on that call.)

No one disputes that oil production will top out some day. It is, after all, a finite resource. The argument is about how far off the peak is. As Simmons and others point out, many of the world’s largest oilfields – Prudhoe Bay, the North Sea – have already gone into decline. The most optimistic estimate for the average depletion rate of the world’s currently producing oilfields is between 4% and 5% annually, or about four million barrels per day at our current rate of production. That means that each year we must find enough new oil to first replace those four million barrels of lost daily production before we even add enough to meet new demand. This is all the more worrisome because world oil discovery of new reserves has been slowing since the mid-20th century.

Despite this gloomy case, most of the oil establishment insists that, while oil may be harder to find, there is still plenty of it, and any peak in production is decades away. OPEC, whose member nations sit on 75% of the world’s reported reserves, pooh-poohs concerns about a peak.

Earlier this year Abdallah Jum’ah, CEO of Saudi Aramco, the kingdom’s national oil company, called peak oil “a myth.” The multinational oil giants are only slightly less optimistic. While they acknowledge that crude is getting harder to find and produce and that so-called unconventional oil (like natural-gas liquids) will be increasingly important, they don’t think a peak is imminent either. Exxon Mobil (XOM, Fortune 500) has run ads that dismiss peak oil as a far-off problem. This summer Tony Hayward, BP’s (BP) chief executive, bet a peakist that oil production in 2018 will be higher than it is today. “It’s unbelievable,” says Simmons. “These guys don’t even understand their own business.”

One difficulty in assessing the situation is the lack of transparent information about oil production and reserves, particularly in OPEC countries. Back in the 1980s, after OPEC decided to base its production quotas on reserve figures, several of the cartel’s producers abruptly raised their claims of “proven reserves” by 40% or more. Saudi Arabia, for instance, raised its proven-reserve figure from 170 billion barrels to about 260 billion in 1988. Amazingly, that figure has stayed more or less constant since then – even as billions of barrels have been pumped out of the ground. “We need to send in the audit troops,” says Simmons regularly in his speeches. “The major oilfields of the world need to be invaded by third-party inspectors so that we can figure out how bad things are and deal with it.”

A favorite target of Simmons and other peakists is Cambridge Energy Research Associates (CERA), a leading provider of supply data to the major oil companies. Led by chairman Daniel Yergin, the Pulitzer-winning author of the oil history “The Prize,” CERA rejects talk of an imminent peak and advises instead that the world may reach an “undulating plateau” of production at some point in the distant future, perhaps around 2030. The firm has opened itself to criticism over the past few years by consistently predicting that oil prices would fall back, only to watch them soar.

According to Peter Jackson, a geologist and CERA’s director of oil industry activity, the firm’s proprietary database of some 20,000 projects shows plenty of capacity growth through at least 2020. “Our analysis just doesn’t support a peak in the foreseeable future,” says Jackson, who declines to discuss Simmons directly. “I would love to see a decent analysis that shows something to the contrary.”

For his part, Simmons would love to get a detailed look at CERA’s proprietary information. “All this undiscovered oil they talk about has by definition not been found yet,” he says. “And it is as unusable as my unearned net worth. I can guarantee you that I wouldn’t have had the guts to go into any bank in the world and say I’d like a loan against my unearned net worth.”

Earlier this year, Simmons and other members of the Association for the Study of Peak Oil in the U.S. offered to bet CERA $100,000 that the world would not meet CERA’s production forecast of 112 million barrels per day in 2017. CERA didn’t respond. “I’m very cognizant of how annoying it is to be the guy saying I told you so,” says Simmons, leaning forward and peering over his bifocals. “It’s much better to use a bit of ridicule.”

Not a preordained prophet

When Simmons gets interested in something, he goes all out. In 2005, the same year that “Twilight in the Desert” came out, Simmons self-published a book of his watercolor paintings, the fruit of 30 years of carrying his paint set wherever he traveled. He and his wife sit on the board of the National Trust for Historic Preservation, and a few years ago he funded the restoration of an old movie theater in Rockland, Maine, near his house. Simmons is also an avid book and antique collector.

It’s no wonder a topic as complicated as oil would beguile him. But his path to peak-oil prophet was anything but preordained. In fact, he was raised to be a banker. He grew up in a Mormon family, the second oldest of six kids in Davis County, Utah, just north of Salt Lake City. His father, Roy, was a self-made man who in 1960 took over the struggling Zions National Bank, founded by Brigham Young, and built it into an empire. Roy always engaged his family in business discussions and even took a teenage Matt along on trips to New York to sit in on meetings. “I don’t remember us sitting around the dinner table discussing who was going to win the Super Bowl or anything like that,” says Harris Simmons, Matt’s younger brother and current CEO of Zions Bancorporation (ZION), which has a market cap of $3.5 billion.

Simmons got his first exposure to the oil business in 1969. After graduating from Harvard Business School a couple of years earlier, he took a job writing case studies for one of his professors. (On the side he was also operating a booming business as a money manager; his clients included former Michigan governor George Romney, the father of both Mitt and Simmons’s Harvard buddy Scott Romney.) That spring he traveled to Los Angeles for a case study interview and met up with his father, who was attending a conference in Palm Springs.

During a break, Simmons’s father introduced him to a fellow attendee, a deep-sea diver named Lad Handelman who had been doing underwater work for the oil companies on rigs off Santa Barbara. Handelman explained that his fledgling company was growing faster than he could manage it, and he was planning to sell out. Simmons told him he should bring in new money instead. “I can help you with that,” said Simmons. “Why don’t we raise some capital?” The venture, Oceaneering, became one of the country’s fastest-growing and most successful offshore-drilling service companies, and suddenly Simmons had a new career as an investment banker.

In 1974, Simmons moved to Houston with his younger brother L.E. to launch Simmons & Co. and take advantage of the exploding oil-services business. To get an edge over his bigger competitors from Wall Street, Simmons made it a point to learn his chosen industry inside and out. “He probably does more research than anyone I’ve ever seen in the energy business,” says Bob Long, the CEO of offshore drilling contractor Transocean and a longtime Simmons & Co. client. “He’s always been passionate about gathering and analyzing statistics.” His business thrived until the mid 1980s, when oil prices crashed and, as Simmons says, the services industry “fell off a cliff.” He found himself working on bankruptcies and liquidations. The fact that the experts missed the coming collapse of oil prices pushed him to study harder.

By the early 1990s, Simmons thought the industry had contracted too far and that at some point in the near future, America would be facing a new oil crisis as a result. He launched a securities business at Simmons & Co. to exploit the demand for research and trading that he envisioned in oil and gas. And at a stage in his career when most senior partners would be leaving the research to their young analysts and spending more time on the golf course, he did more and more independent research, publishing white papers for friends and clients. (He hates golf.)

In 1997 he wrote a prescient report called “China’s Insatiable Energy Needs.” And in 2001, when he realized there was no publicly available resource, he embarked on a study of the world’s major oilfields. He found that an alarming percentage of today’s oil production comes from a handful of giant fields that were mostly discovered decades ago. (Saudi Arabia’s Ghawar field, by some estimates, still accounts for upwards of 6% of the world’s daily output after 60 years of production.) By the time he arrived in Saudi Arabia in 2003, he began to suspect that worldwide oil production was reaching its peak.

Oil illiteracy

“John McCain is energy illiterate,” Simmons is saying. “He’s just witless about this stuff. As a lifelong Republican, I’m supporting Obama.” A dozen oil and gas men sitting around a conference table in Lafayette, La., chuckle nervously as he continues. “McCain says, ‘Oh, we’re going to wean ourselves off foreign oil in four years and build 45 nuclear plants by 2030.’ He doesn’t have a clue.”

On this humid day in early June, Simmons is visiting a gas exploration company called PetroQuest Energy. Lafayette is a hub for the Gulf Coast oil and gas industry, and Simmons is in town to give a talk at the local college this evening. But he and Mike Frazier, the CEO of Simmons & Co., have stopped off for a private visit with the PetroQuest board. After a bit of his usual sermon – “There’s no end in sight to higher oil prices, unless the world economy absolutely collapses” – Simmons opens the room to questions. It’s obvious that his rhetoric has surprised his hosts. But Simmons is not the sort to mince words. (“Matt is the smartest analyst I’ve ever seen on energy,” said Frazier to me later, “but we don’t always agree on everything. Including politics.”)

McCain’s midsummer move to begin campaigning on a platform of more offshore drilling has only hardened Simmons’s position. “What a hypocrite,” says Simmons, who supported McCain’s rival Mitt Romney in the primary – no surprise given Simmons’s history with the Romney family. “Here’s a man who for at least the past 15 years has strenuously, I mean strenuously, opposed offshore drilling. And now it’s ‘drill, drill, drill.’ And he doesn’t have any idea that we don’t have any drilling rigs. Or that we don’t have any idea of exactly where to drill.” (As for McCain’s running mate, Sarah Palin, Simmons says: “She’s a very colorful person, but I don’t think there’s a scrap of evidence that she knows anything about energy.”)

For the record, Simmons has been advocating more drilling off the coast of the United States since the early 1990s, but now he says that treating it as our salvation is misguided. “I’m not saying we shouldn’t do it,” says Simmons. “We should, and the sooner the better. But we shouldn’t think that it’ll have any impact for a decade or two.” The exception, he says, is the reservoir in the hotly debated Arctic National Wildlife Reserve. “ANWR,” he says, “is the only place that we could drill right now and it might actually make a difference in a year or two.”

As for some other currently voguish sources of fuel coming to the rescue, he’s dismissive. Oil shale? “Buck Rogers stuff. It just can’t work.” Ethanol? “It’s a joke. The numbers just don’t add up.”

Simmons believes that a radical change in the way we live is inevitable. “We should basically be going back to creating a village economy, so that we really reduce the energy intensity of how we live,” he says. “We need bigtime conservation, not feel-good conservation. Make things where they’re used. You’ll end long-distance commuting, and we have the tools to do that now with webcams. Grow food locally. Grow food in your backyard. If they’re not commuting, people will have time to do that.”

Ocean energy

One afternoon in 2005, Simmons was sitting in his study in Maine watching waves crashing ashore when he started to think about all the potential power to tap from the ocean. “I thought to myself, Wouldn’t it be fun to start an institute to study ocean energy?” he says. So he did. Sort of.

Today the sole employee of the Ocean Energy Institute is a physicist named George Hart, 62, who has spent the past 25 years working on the government’s Star Wars missile defense system. (In the 1970s, at the Naval Research Laboratory in Washington, D.C., Hart helped develop the excimer laser, which is used today for tasks as varied as Lasik surgery and printing the freshness dates on Budweiser cans.) The institute doesn’t yet have a headquarters, but it does have a big idea. And it doesn’t involve waves.

Last spring Hart and Simmons cooked up a plan to build a floating wind-turbine farm 20 miles off the coast of Maine that they say could easily power the entire state – the equivalent of five nuclear power plants (and far enough from the coast not to be visible). The Gulf of Maine has 100 gigawatts of wind power, or 10% of U.S. daily consumption. The hope is that Maine can be an example for the rest of the country. Playing off the high profile wind-farm plan recently proposed by Simmons’s buddy Boone Pickens, they’re calling this idea the Pickens Plan Plus. Things appear to be moving fast. Senator Collins has thrown her support behind it.

The day after the CNBC interview, Simmons and Hart drove up to the University of Maine to visit the Advanced Engineered Wood Composites Center (AEWC), a 60,000-square-foot structural testing facility. The lab’s director, Habib Dagher, is one of the world’s leading experts in composite materials. He’s working with Simmons and Hart to develop new windmill-blade technology.

The AEWC guys gave a presentation showing how the project could be ready by 2020. Simmons then donned a hardhat and safety glasses and got a tour of the testing floor. As it happens, the lab had already been hired by a large wind-power company to fatigue-test a prototype for a 55-meter turbine blade. A ten-meter segment of the blade was locked in a device called a hydraulic actuator – what looked like two massive steel vise grips – receiving 38,000 pounds of pressure up and down every second. “This is really incredible,” Simmons announced. “I’m going to come back up here with two or three investor types I know.”

On the way out, I asked Simmons if seeing the lab made his virtual institute feel more real. “Oh, yeah, very impressive,” he said. “But we need to compress the time frame – 2020 is way too far out. That plan is fine assuming that we go along like we are now, and everything is okay in the world. But it’s not going to be okay. We’re going to need this stuff much sooner.”

Reporter associate Doris Burke contributed to this article.

First Published: September 22, 2008: 9:16 AM EDT

 :)

2008. augusztus 24. 07:40

Ács Gábor -

Vonzó szintre süllyedt a feltörekvő piacok értékeltségi mutatója, s végre ismét érdemes lehet jobban odafigyelni a vezető magyar részvényekre is – írja a Figyelő legújabb száma.

Hirdetésx

KAPCSOLÓDÓ ÍRÁSOK

ZSEBRE MEGY – MENNYIT ÉR VALÓJÁBAN EGY RÉSZVÉNY?ZSEBRE MEGY – VEGYÜNK MÁR BANKRÉSZVÉNYT?Alulsúlyozásról egyenlő súlyozásra minősítette fel a múlt héten a magyar részvénypiacot a Morgan Stanley. Éppen jókor: elég kevés a jó hír manapság a pesti parkett környékén, a befektetők az utóbbi időben inkább csak az elképesztően alacsony forgalommal, esetleg a BUX mélypontjaival voltak kénytelenek szembesülni. Az index alacsonyabb szinten áll, mint két éve, világszerte recessziós hangulat uralkodik, a cégeknek is vannak problémáik, mégis könnyen lehet, hogy most végre újra érdemes részvényvásárláson gondolkodni.

Persze ha a piacokat éltető pénz áramlási irányából indulunk ki, nem éppen erre a következtetésre juthatunk. A tavalyi rekordév után, amikor a 2006-os korábbi rekord dupláját is meghaladó pénzmennyiség, 54 milliárd dollár érkezett a feltörekvő piaci részvényalapokba, a befektetők az idén egyértelműen kifelé viszik a pénzt ezekből a konstrukciókból. 

Ahogyan az a nagy könyvben meg van írva: a jó hangulat, emelkedő piac vonzza a friss pénzeket, míg a rossz hangulat, eső árak a befektetési jegyek visszaváltására ösztönöznek. Augusztus elejéig már több mint 20 milliárd dollár távozott, s amíg tart ez a tendencia, hiába szeretnének az alapkezelők vásárolni, ha nincs miből. (Annyi pozitívum azért kimutatható, hogy a kivonás mértéke május óta egyre kisebb.)

Újra rákapnak?

Mindennek az lett a következménye, hogy a feltörekvő tőzsdék árazási szintje nemcsak a tavalyi csúcsokról esett vissza drasztikusan, de mintha kezdenének átesni a ló túloldalára. Ma már a feltörekvők P/E-mutató (árfolyam/várható nyereség) által kifejezett értékeltségi szintje jóval az átlagos alá került, s az is jól látható, hogy a fejlett piacok ellenében is újra egyre vonzóbbaknak számítanak.

Míg a fejlett piaci cégek profitkilátásai – főleg a vezető bankok hatalmas veszteségei miatt – nagymértékben romlottak (sok tőzsdén szinte alig nőnek az összesített profitok), a feltörekvőknél az eredményvárakozások csak szerény mértékben kerültek lejjebb. A visszaeső kurzusokkal párban ez okozza azt, hogy most újra olcsónak látszanak e piacok részvényei.

A Morgan Stanley kedvencének egyébként a tajvani, az orosz és a brazil piac számít, s főként azon cégeket javasolják venni, melyek profitálhatnak az országok gyors növekedéséből, a lakosság bővülő fogyasztásából. S noha Magyarország növekedése meg sem közelíti a feltörekvő átlagot, természetesen a hazai papírokra is jó hatást gyakorolna, ha a befektetők a tavaly év eleji sztárolás, majd az idei elfordulás után rákapnának a feltörekvő piacokra.

Fél éve még egyértelműen az látszott a magyar parketten, hogy a hangulat rossz, nincsenek izgalmas részvénysztorik, a piac egyszerűen agonizál. Ma, a kétéves mélypontok környékén viszont jó beszállópont ígérkezik több részvénynél is.

Itt van mindjárt a Mol, amely az elmúlt időszak legnagyobb vesztese azzal, hogy az utóbbi három hónap során tőzsdei értékének nagyjából a negyedét bukta el. Persze az is igaz, hogy inkább az elmúlt egy év során kialakult ár volt irreálisan magas, hiszen mind a cég sajátrészvény-vételei, mind az OMV 32 ezer forintos ajánlatában bízók a keresletet növelték a papírok iránt. 

A szakértők egyetértenek abban, hogy a 20 ezerről 18 ezer forintra való árfolyamesésben nagy szerepet játszott azon hír, miszerint az OMV eláll a Mol megvételétől. Ezzel hivatalosan is meghiúsultak ugyanis a 32 ezer forintos ajánlattal kapcsolatos remények, vagyis sok befektető úgy gondolta, nincs miért tovább tartani.

A fundamentumok által indokolt árfolyamhoz való visszatéréssel viszont kiárazódott a piacról a további nagy zakó lehetősége. Ma főleg azon aggódnak a Mol-tulajdonosok, vajon nem fizet-e túl nagy summát a társaság majd a horvát INA megszerzéséért. Ha kiderül, hogy nem, az mindenképpen adhat némi löketet az árfolyamnak. Persze hosszú távon arra is szükség van a dráguláshoz, hogy az iparág értékeltségi szintje újra emelkedjen.

Ha lehet, ez még fokozottabban igaz az OTP-re, amely – legalábbis az elemzői ajánlások alapján – jobb vételnek látszik, mint az olajpapír. Míg a Molnál az elmúlt időszak nagy esése inkább csak arra volt jó, hogy csökkentésről tartásra javuljanak az ajánlások, az OTP-nél a vételek dominálnak. Az Erste például 12 bankot elemez e régióban, közülük csak 2 van vételen – az OTP mellett a másik a Raiffeisen International. Az Erste által követett 8 olajcég közül viszont 7 is jobb ajánlást kapott tartásnál, kivéve a Molt.

Fővárosi fiók. Az OTP kimondottan jó vételnek tűnik. 
Fotó: Kalló Iván

Bankos előny

Az is lehet, hogy az OTP-t illetően még fokozódik is az elemzők optimizmusa, hiszen a cég a várakozásoknál egyértelműen jobb negyedéves gyorsjelentéssel örvendeztette meg részvényeseit.

A Portfolio.hu konszenzusát például utoljára 2004-ben tudta annyival túlszárnyalni a bank, mint az elmúlt időszakban. Ennek egyenes következménye lehet a profit-előrejelzések és célárak növekedése, persze nem minden cégnél. 

A Concorde például több bizonyítékot kíván látni a cég profittermelésére vonatkozólag, így nem változtatott sem a 9809 forintos év végi céláron, sem a felülsúlyozási javaslaton. Persze ez az ár is több mint 30 százalékkal magasabb az aktuális kurzusnál, vagyis a Concorde már eddig is optimista volt.

A gyorsjelentési szezon talán legkellemetlenebb meglepetésének a Richter számait minősítették az elemzők, ráadásul egyelőre nem sok jel utal arra, hogy a bajok legnagyobb forrása, a hazai gyógyszerár-szabályozás a cég számára kedvező irányba változna. Mégis, a blue-chipek közül az elmúlt három hónapban a Richter szerepelt a legjobban, egyedüliként tudott a pozitív tartományban maradni, illetve inkább oda visszakúszni.

A gyorsjelentés kiadását követően ugyanis a papír még esett egy nagyot, az elmúlt hetekben azonban a forint gyengülésnek indult, és ez jótékonyan hatott az árfolyamra – a múlt héten több alkalommal is a legnagyobb hazai gyógyszergyár bizonyult a nap nyertesének a tőzsdén. Mindez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy érdemes azonnal megvenni a részvényeket. Korántsem biztos ugyanis, hogy a forint árfolyama tovább tud esni.

Az is igaz viszont, hogy a Citigroup vételre tette fel a papírt, egyrészt a kedvező amerikai értékesítési kilátások alapján, másrészt, mert bízik a Richterre háruló szolidaritási adó eltörlésében. Az elemzői ajánlások egyébként is javultak valamelyest az elmúlt fél évben, a leggyakoribb javaslat a felhalmozás, illetve tartás a Richterre – a Concorde a gyorsjelentés után éppen felhalmozásról rontott tartásra. 

De arra is van példa, hogy hosszú távon optimistábbak a szakértők – a CIB például a rövid távú tartás mellé hosszú távra felhalmozást javasol. Még vegyesebb, átlagában viszont sokkal rosszabb az Egis megítélése: több elemző cég is ad rá felhalmozást, a jellemző a tartás, de például a Richtert nagyon kedvelő Citigroup eladást javasol a jelenlegi kurzusnál jóval alacsonyabb, 12,5 ezer forintos célárral. 

Tény, hogy az Egis sem kényeztette el a befektetőket gyorsjelentésével: a belföldi árbevétel újabb zuhanása mellett legalább Kelet-Európa jól teljesített. Az is igaz ugyanakkor, hogy az elmúlt két év egyik legnagyobb árfolyam-veszteseként az Egis árazása igen alacsony, versenytársaival összevetve kirívóan olcsónak látszik.

Gyengélkedő másodvonal

Több-kevesebb vételre inspiráló jelet tehát minden vezető részvénynél találunk, pedig a kötvényszerűen árazott, vagyis egy sokak által várt állampapír-piaci hozamcsökkenésre pozitívan reagáló Magyar Telekomot még nem is említettük. A második vonalban viszont nem akad igazán átütő eredmény, legfeljebb néhány optimizmusra okot adó adat.

A Graphisoft Park csökkentette 2009-es eredményvárakozását, a Rába a vártnál gyengébb üzemi eredményt közölt, a Danubius csökkenő foglaltságról és magyarországi szobaárakról számolt be, a Synergon pedig igen messze került attól, hogy éves terveit teljesíteni tudja. Legalább a Fotex kedvező hatékonysági mutatókkal rukkolt elő, illetve a Zwack eredménye megerősítette, hogy az Unicum-papír jó választás lehet osztalékrészvénynek.

Abban természetesen nincs változás a magyar részvénypiacon, hogy kevés a részvény, a hangulat pedig nem túl optimista. Összességében mégis elmondható, hogy több papír is vonzó szintekre süllyedt. Jelenleg kellemes árakat látni, amelyeken néhány éves időtávra mindenképp vonzónak tűnik lényegében az összes magyar vezető részvény. Sőt, ha a globális hangulat javul, s ha megáll a pénzkivonás a feltörekvő piaci alapokból, akár már az idén jól járhat az, aki mostanság minőségi magyar részvényt vásárol.

Nagyok a mérlegen

OTP BANK
Kétéves árfolyamváltozás: +11,4%
Mai helyzet: A friss negyedéves gyorsjelentés minden várakozást felülmúló profitbővülésről tanúskodik; itthon továbbra is töretlen siker.
Mellette: A szép profit mellett is számottevően csökkenő árfolyam egyre attraktívabb értékeltségi szintekre nyomja a papírt, amely immár olcsó és jó is egyben.
Ellene: A globális pénzügyi válság elhúzódása tartósan nyomás alatt tarthatja a világ bankjait; bizonytalanság néhány külföldi leánybanknál.

MAGYAR TELEKOM
Kétéves árfolyamváltozás: -6,6%
Mai helyzet: Vegyes eredmény: szigorú költségkontroll, egyszeri tétel nélkül csökkenés a bevételekben.
Mellette: A részvény továbbra is állampapírként viselkedik, a várható hozamcsökkenés felértékelheti.
Ellene: Ha visszatér a kedvező tőkepiaci hangulat, akkor alulteljesítő lehet; számottevő emelkedésre nincs sok esély.

RICHTER
Kétéves árfolyamváltozás: -22,0%
Mai helyzet: Vártnál gyengébb negyedéves számok; itthon folytatódó tekintélyes bevételcsökkenés; jelentős veszteség a forint erősödése miatt.
Mellette: A nagy esés után már nem túlértékelt; megállt a forinterősödés; hosszú távon felvásárlási sztori lehet.
Ellene: Tartósan pocsék hazai gyógyszeripari helyzet; erősödő konkurenciaharc Amerikában.

MOL
Kétéves árfolyamváltozás: -20,5%
Mai helyzet: Alapvetően kedvező eredmény, a várakozásokat kissé meghaladó profit a második negyedéves gyorsjelentésben.
Mellette: Javulhat az olajszektor rendkívül alacsony szintre süllyedt árazási szintje; elfogyhatnak az OMV-sztori vége miatt kiszálló eladók.
Ellene: Aggodalom az INA-ra adandó túl magas ár miatt; csak önmagához képest alacsony a Mol árazása, a versenytársakhoz képest már nem. 

ouch…

http://www.nasa.gov/images/content/110788main_image_feature_286_ajhfull.jpg